Főoldal

Folklór és valóság


Kádár vitéz története ismert volt a bihari emberek körében, de itt gyűjtött balladaváltozatról nem hallottam. A Sárrét terített asztala volt a réti embernek télen és nyáron. Előszeretettel rejtőztek itt el azok is, akik nem egyenes úton jártak. A sárréti betyárokról több ének is fennmaradt, és közülük kettő a mi városunkhoz kötődik. Zöld Marci Berettyóújfaluban született. Szűcs Sándor, a Sárrét jeles kutatója szerint ez volt a nótája:

                                     „Biharban születtem,

                                     Zöld Marci a nevem,

                                     Nagy Bihar vármegye

                                     Rég kerestet engem.

                                     Huncut szolgabíró

                                     Adott katonának,

                                     Az árvája lettem

                                     Sárrétnek pusztának.”

Nem sokáig maradt Marci katonának, pedig jobb sorsra érdemes nyalka legény volt, még Osváth Pál, a neves sárréti csendbiztos is sajnálkozik miatta, hogy akasztófán végezte. Körmendi Lajos két fejezet szentel a neves betyárnak Az együttleges szellem című könyvében, mert a nemesi sarjadék a Nagykunságra is elkalandozott – vesztére:

                            „Fegyverneki puszta, fegyverneki puszta

                            Szegény jó Zöld Marci halálát okozta,

                            Négyágú épület volt halálos ágya

                            S temetési dala varjak károgása.”

A mai város két településből állt néhány évtizeddel ezelőtt, de a másik falunak, Berettyószentmártonnak is meg volt a maga „rosszembere”. Az utolsó bihari betyárt Vitális Imrének hívták:

                            „Ismerte az utat, járt már rajta sokat,

                            Csizmája sarkával biztatta a lovat.

                            A Berettyó-partra amikor felhágott,

                            Szentmárton községnek csak a tornya látszott.”

Vitális sorsát nem csak Papp Károly, a bihartordai parasztköltő verselte meg, sok változata ismert a háromnapos bujdosásnak. A betyár Bajomtól Bárándig bujdosott az éren, és mikor hazatért, még az anyósát is lelőtte, mert az elárulta. A csendőrök körülzárták a házat, ahova elrejtőzött, de nem tudták elfogni a betyárt, mert önkezével vetett végett életének.

Osváth Pál (1831–1908), mint nótárius tevékenykedett 1851–59-ig Szentmártonban. Iskolát építetett és olvasókört szervezett, de 1859-ben, a törvényes közrend megóvására megalakított pandúrság sárréti csendbiztosa lett. Még a betyárnóta se feledkezett meg róla:

                                     „Arra kérem komisszáros uramat,

                                     Ne lője ki alólam alólam a lovamat…”

25 éven keresztül járta a bihari falvakat. Óriási helyismeretre tett szert, amelyet megírt élete fő művében, a Bihar vármegye Sárréti járása leírásában. A „tudni vágyó nép részére írt”. Monográfiát írt szülőhelyéről, Kismarjáról, és kiadatta Pandúrkorom emlékei címmel az izgalmasabb nyomozásainak történetét. Osváth szerint a nyíltszívű sárréti nép fiai kitűnő harcosok, szorgalmas földművelők és állattenyésztők. Leírja, hogy a sárréti ember mindenkit köszönteni szokott kalapemeléssel, és az illemhez a hagyományoknak megfelelően ragaszkodik. A szentmártoni városrészen álló mellszobra Győrfi Lajos szobrászművész alkotása.

Maradt más történet is az itt lakók emlékezetében, amely országos balladaként ismert. Zsupos Zoltán a „Szépen legel a Marosi gulyája…” című tanulmányában vetette össze a folklórt és a valóságot. Az előzmények és a végkifejlet is regénybe illő. Egy szegény kisemmizett addig jár a bíróságra, míg be nem tudja bizonyítani az igazát. Hatalmas vagyon hull az ölébe, és a szegény emberből egy varázsütésre gazdag ember lesz. Boldog házasságából hét lány születik, és az egyik szerelmes lesz a gulyásba:

                                     „Szépen legel a Marosi gulyája,

                                     A kisasszony maga sétál utána.

                                     Már messziről kiáltja a gulyásnak:

                                     Szívem Jancsi terítsd le a subádat.”

Két ballada keletkezhetett egy időben: a Bárólány és a juhászlegény a Dunántúlon, a Kisasszony és a gulyás pedig a Tiszántúlon. Zsupos Zoltán úgy véli: nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy ez utóbbi új stílusú balladát Berettyóújfaluban énekelték először az 1840-es évek elején.

Felhasználónév:
Jelszó:

Börtönkórház
Ivóvíz
Állatvédelem
Itt élünk, ez a mi városunk
Bihari Hírlap

A szavazás szünetel


Ön a 657174. látogatónk!